1.rész - "Styles mátol a pasim vagy, remélem tudsz róla"

Ha már minden reményed elszállt, mosolyogj, hogy senki se tudja meg milyen sebezhető vagy abban a pillanatban. - Hayley Mills.

  - Tegnap Evan annyira aranyos volt... - ábrándozik Nikki, mire én magamban már csak a szemeim forgatom. A tökéletes pár, akik a legcukibbak az egész egyetemen. Hánynom kell. Persze örülök, hogy az én örült barátnőm boldog, de nem vagyok kíváncsi a részletekre, főképpen nem úgy, hogy én sosem lehetek olyan boldog azzal a személlyel, akivel szeretnék. - ... aztán azt mondta, hogy szeret és egy nap majd igazi gyűrűt húz az ujjamra - folytatja. Négy éve vannak együtt és tegnap volt az évfordulójuk. Az utolsó szavaiból ítélve gyűrűt kapott tőle, ami nem eljegyzési, de egyszer majd az lesz. Csodás.
  - Örü... - kezdek bele, de képtelen vagyok befejezni, mivel hátulról elkap valaki, majd a szekrényekhez nyomva csókol meg. Időm sincs reagálni, de amint észhez térek és megcsap az illata, már tudom, hogy Harry az, így kezeim a nyakába akasztva viszonzom a tettét, mivel ebben a pillanatban nekem is szükségem van rá.
  Ajkai szenvedélyesen falják az enyémeket, mintha nem is az egyetem kellős közepén lennék, ahol valószínűleg minden egyes szempár ránk szegeződik, köztük a barátnőmé is, aki biztosan nagyon ki lesz rám akadva, mert eltitkoltam előle, hogy "barátom" van. Ezzel itt már csak annyi gond van, hogy Harry minden csak nem a barátom, inkább csak egy támasz, aki ott van, ha szükség van rá, de persze ezt Nikkinek sosem mondhatom a szemébe, mert kiakadna aztán pedig magyarázatot követelne. Szóval marad a pasi. Tehát Styles mától a pasim vagy, remélem tudsz róla.
  - Sajnálom - zihálja, miután cuppogva elválnak az ajkaink. Szemeim még mindig csukva vannak, amikor homloka az enyémet érinti. Mindketten nehezen vesszük a levegőt, miközben körülöttünk valószínűleg mindenkinek elakadt a lélegzete. Hát ez van, srácok.
  - Nem gond - pihegem. - Tudod - hajlok a füléhez, hogy senki se hallhassa meg, amit mondani készülök neki - mindig is imádtam a heves embereket.
  - Akkor örülhetsz, mert sokszor lesz ilyenben részed - nevet fel miközben hátrébb húzódik, így számomra rálátást nyújtva Nikkire, akinek az álla a földet súrolja.
  - Khm - köhint, mire mindketten rá kapjuk a tekintetünket. - Asszem én megyek - mutat maga mögé - és hagylak titeket beszélgetni, vagy valami ilyesmi - kuncog fel zavartan.
  Meg sem várva a válaszunk fordul sarkon és rohan a szekrényeink irányába. Nevetve dőlök Harry mellkasának, mivel ilyennek még sosem láttam ezt a lányt ezelőtt. Még egy plusz pont a zöld szemű hurrikánnak, hogy lesz mivel szívassam, ha úgy lesz kedvem.
  - Azt hiszem kicsit megijesztettük a barátnőd - néz le rám vigyorogva.
  - Szerintem csak nem hitte volna, hogy én ilyenre is képes vagyok - vonom meg a vállam. - Nem lehet őt olyan könnyen megijeszteni ilyesmivel, ugyanis igazán otthonosan mozog a dolgokban - legyintek. - Viszont köszi szépen, hogy most magyarázkodnom kell, mivel valószínűleg azt szűri le ebből az egészből, hogy a pasim vagy - csapok a mellkasára.
  - Na és? - vonja fel a szemöldökét. - Lehet, hogy nem vagyok az, de nem szeretném, hogy rossz szemmel nézzenek rád, mivel nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyet látnak tőlünk, úgyhogy nyugodtan mondhatod, hogy a a pasid vagyok, édesem - kacsint rám.
  - Seggfej - húzom mosolyra szám. - Szóval, akkor vegyem ezt úgy, hogy együtt  vagyunk, miközben mindketten mást szeretünk csak azért, hogyha szomorúnak vagy egyedül érezzük magunkat, akkor a másik legyen a gyógyír rá?
  - Pontosan ebben egyeztünk meg - biccent felém. - Egy nap mindketten be fogjuk vallani az adott személyeknek az érzéseinket és akkor a mi kapcsolatunk véget ér, de addig miért ne hitethetnénk el mindenkivel, hogy milyen boldogok vagyunk együtt? - vonja fel a szemöldökét.
  - Tudod, alig ismerlek pár napja, de olyan, mintha már ezer éve találkoztunk volna - kezdek bele. - Azt hiszem örülök, hogy neked ütköztem azon a napon.
  - Igen - erőltet magára egy mosolyt. - Minden rosszban van valami jó is. Megtudtam, hogy kibe szerelmes a lány, akibe én vagyok és közben azt is észrevettem, hogy egy másik személy szerelmes a pasiba, csak ő nem veszi ezt észre, mert neki az a lány tetszik, aki nekem, de ha mindez nem történik meg, akkor mi sosem találkozunk - hadovál össze vissza.
  Igen, a mi találkozásunk nem az a szokásos. Én éppen Neal társaságát élveztem, akibe már gyerekkorom óta szerelmes vagyok, amikor ismét meghallottam azt a szót, amit szívből gyűlölök. Tizenkét éves korom óta szerelmes vagyok belé, ő akkor majdnem tizenhét volt, de én nem tehetek róla, hogy beleszerettem. A szívnek nem lehet parancsolni, így nem csoda, hogy nekem sem sikerült. Segített nekem a tanulásban, vigyázott rám és most évekkel később már a tanárom lett, viszont az érzéseim még mindig élesek, annak ellenére, hogy ő sosem tekintett rám lányként, csak mint a húgicája. Persze, hogy fáj, de semmit sem tudok tenni ellene, ez van, el kell fogadnom, hogy míg gyáva vagyok neki bevallani az érzéseim, halálra van ítélve bármilyen komolyabb kapcsolat is közöttünk. Azon a reggelen, ismét a tudtomra adta, hogy mennyire örül annak, hogy egy ilyen kislány, mint én közel áll hozzá, akire úgy tekinthet, mint a húgára, akire mindig is vágyott. Ám a beszélgetésünket megzavarta Summer. Már a nézéséből tudtam, hogy randizni fognak, kiismertem az évek teltével. Abban a pillanatban mentettem ki magam, amint tudatosult bennem, hogy mit is jelentenek egymásnak, viszont a könnyeim kitörését csak a küszöb átlépéséig voltam képes visszatartani, ahol egyenesen beleütköztem Harrynek, akinek a szemeibe ugyanaz a szomorúság és bánat tündökölt, mint az enyéimben. A szerelmeink egymásba szerelmesek, és nem nagy esély van rá, hogy ők mint tanárok egyszer majd mellettünk kötnek ki, de mindent meg fogunk tenni ennek érdekében. Szeretem őt, ahogy Harry is Summert, aki mellesleg gyönyörű, ami én sosem leszek...
  - Hayley - fogja kezei közé az arcom - mi a baj? - lép közelebb hozzám, hogy a többiek ne tudják észrevenni könnyes tekintetem. - Megint ő? - kérdi szomorúan, mire én csak egy aprót bólintok. - Gyere, azt hiszem mi most kihagyjuk ezt az órát - húz magához, hátam simogatva.
  - Mi a baj velem? - szipogom. - Miért néz levegőnek, mikor már annyi mindennel bepróbálkoztam, hogy észrevegyen engem? Miért vagyok még mindig láthatatlan számára?
  - Nincs semmi baj - suttogja a fülembe, miközben egy lágy puszit nyom a halántékomra. - Itt vagyok, nem vagy egyedül, meg fogjuk oldani, mivel mindketten tudjuk, hogy ez a helyes, de addig itt vagyunk egymásnak, mindig, amikor csak szükségünk van valakire, ahogy ebben a pillanatban neked szükséged van egy támaszra, vagyis rám. Most pedig húzzunk innen - ölel magához, miközben lassú léptekkel megindul, míg én lehajtott fejjel szívom magamba az illatát.

&&&

  Tíz perc múlva már a szobájában vagyunk, amiben szerencsére egyedül lakik. Nem tudtam volna mások szemébe nézni, ilyen állapotban. Én az ágyán fekszem, kicsit nyugodtabb lélekkel, míg ő a földön ül, teljesen a gondolataiba merülve. Mindketten elcseszettek vagyunk, de legalább számíthatunk a másikra a nehéz pillanatokba.
  - Harry? - szólítom meg halkan. Lassan felém fordítja a fejét várva, hogy megszólaljak. - Szerinted mennyi esélyünk van arra, hogy egyszer azokkal a személyekkel legyünk, akiket tényleg szeretünk?
  - Fogalmam sincs, Hayley - túr a hajába. - Szeretnék hinni benne, hogy minden ember megkaphatja azt a személyt, akit szeret, de elég nehéz, amikor észreveszed hogyan néznek ők egymásra. Summer totál bele van zúgva Nealbe, és ez azt hiszem fordítva is kezd igaz lenni... - suttogja, mire nekem összeszorul a szívem. Szemeimbe újból könnyek gyűlnek, de most nem engedem őket szabadjára, mély lélegzeteket véve próbálom csillapítani előtörni készülő érzéseim. - Hé - érinti meg a kezem - sajnálom, nem úgy értettem... én csak, mindegy ez az egész egy kibaszott nagy faszság.
  Tudom, hogy sosem akar megbántani, amikor szóba kerül ez a téma, de valahogy mégis sikerül. Ahányszor csak róluk beszélünk, az én szemeimbe könnyek szöknek, pedig sosem voltam az a sírós lány.  Mindig nevettem és mosolyogtam, de most amikor kettesben vagyunk, csak sírni van kedvem. Össze vagyok törve és félek, hogy ez már sosem fog javulni. Nem azért, mert Harry nem jó támasz, nagyon is az, viszont ő sosem lesz Neal. Annak ellenére, hogy jól érzem magam vele, ő csak Harry, aki eljátssza, hogy a barátom, aki megkaphat bármikor, míg össze nem szedem magam a kitálalásra. De eljön egyáltalán az a nap valaha? Képes leszek a szemébe mondani, majd nagy valószínűséggel elfogadni, amikor elutasít? Nem, valószínűleg sosem, de meg kell próbálnom. Muszáj.
  - Hayley - suttogja ismét a nevem, viszont én képtelen vagyok megszólalni vagy ránézni. Az egész testem remeg. Halk káromkodást hallok, majd érzem, ahogy mellém ül az ágyra. - Sajnálom - ültet az ölébe, miközben szorosan ölel - nem akartalak felzaklatni, ismét - morogja a fülembe. Én tényleg nem akartam elsírni magam. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, de nem megy. Ki akar törni belőlem, én pedig meg kell adjam neki, hiába szégyellem magam Harry előtt. Biztos vagyok benne, hogy egy gyenge kislánynak tart, aki bármelyik pillanatban összeroppanhat egy nagyobb súly alatt. - Végy egy mély lélegzetet, Hayley - motyogja aggódva. - Hallod, lélegezz mielőtt rosszul leszel - kérlel.
  - N-nem megy - kapkodok levegő után.
  - Dehogynem - fogja kezei közé az arcom. - Itt vagyok veled és nem engedem, hogy összeomolj, mert én képtelen vagyok befogni a szám - morogja a szemeimbe nézve.

&&&

  Elérte, hogy megnyugodjak, miközben a karjaiban tartva ringatott, viszont nem tudta kiverni az elmémben keletkező képeket. Belülről felemésztettek és bár nem mondott semmit, tisztában vagyok vele, hogy látszik rajtam, hogy egyáltalán nem vagyok jól, csak próbálom erősnek mutatni magam. 

  - Kihagytuk az egész napot - sóhajtok fel. - Azt hittem csak egy óra lesz...

  Ciki helyzetbe hozom magam. Legszívesebben felállnék és kirohannék, de képtelen vagyok befogni. Meg akarom törni a csendet. Muszáj valamit kitalálnom mielőtt bedilizek a gondolataimtól.

  - Szerintem a barátnőd már biztosan azt hiszi, elraboltalak és éppen rosszalkodunk valahol - nevet fel. - Mellesleg félpercenként rezeg a telefonod, nem akarod megnézni? - pillant rám.

  - Basszus - kapok utána. Harminc olvasatlan üzenet, és tizenöt nem fogadott hívás. - Baszki - motyogom, miközben megnézem kitől érkeztek. -A francba! - csapok a combomra.

  - Hé, mi a baj? - néz végig a feszült testartásomon Harry. - Ki az, aki ennyire meg akar találni?

  - Neal - suttogom. - Kihagytam az óráját és beszélt Nikkivel, aki közölte vele, hogy veled léptem le - teszem hozzá szomorúan. - És tudod mi a legrosszabb? - nézek a szemeibe. - Nem azért írt, hogy leszidjon, hanem jó szórakozást kívánni és ne is foglalkozzam anyával, mert ő majd lerendezi - nevetek fel megtörten. - Tényleg semmi esélyem nála - dobom az ágyra a telefonom, miközben fel-alá kezdek járkálni a szobában. - "Nyugodtan maradj a barátoddal, anyud majd én elintézem, és csak semmi rosszalkodás...", hogy mondhat ilyet? - túrok a hajamba. - Haza kell mennem! - állok meg, majd a táskám kezdem kutatni a szemeimmel.

  - Nem - kapja el a karom, Harry - ha most elmész, azzal csak rosszabb lesz minden, higgy nekem - fordít maga felé. - Maradj itt, ígérem, hogy nem lesz semmi, de ha most elengedlek holnapra teljesen összeroppansz, ebben biztos vagyok - néz a szemeimbe.

  Nem értem, hogy miért akarja, hogy maradjak, hiszen sosem aludtunk együtt még, sőt ez még benne sem volt a tervbe. Azt sem igazán értem mitől akar megóvni, mert a szavaiból ez jön le. Döbbenten nézek rá, próbálva megfejteni, sikertelenül.

  - Mi a fenéről beszélsz? - nyögöm ki végül. - Ha most nem megyek haza, azt fogja hinni, hogy szerelmes vagyok beléd - jelentem ki.

  - Nézd, ha most hazamész, akkor meg azt fogja hinni történt valami és meg akar majd vigasztalni. Abban a pillanatban neked jól fog esni, viszont utána amikor rájössz, hogy miért tette teljesen magad alatt leszel és én nem akarom, hogy szomorú légy, ha meg tudom akadályozni. A vigasza neked teljesen másképpen jönne le, mint ahogy ő szeretné. Ha pedig itt maradsz, akkor azt fogja hinni fontos vagyok neked és talán féltékeny lesz, amivel talán kiderül, hogy érez-e irántad valamit - ecseteli.

  - Túl sok a talán benne - adom a tudtára mogorván - ezzel mindent el is ronthatok - közlöm vele. - De... abban igazad van, hogy a vigasza csak rosszabbítana a helyzeten - suttogom megadóan. - Maradok.

  - Helyes - húz magához, majd ajkát az enyémre tapasztja - hidd el így lesz a legjobb - suttogja a számra.

  Kezei a derekam ölelik, miközben ajka megállás nélkül az enyémet falja. Teljesen egymáshoz simulunk, érzem a szívverését és azt is, hogy fel van izgulva. Le sem tagadhatná, viszont tudom, hogy nem rám gondol, nem én vagyok az a lány, aki ezt váltja ki belőle, hanem Summer. Megmondta még az elején. Viszont nekem nem megy, még képtelen lennék vele lefeküdni, hiába vonzódom hozzá. Megígérte, hogy nem lesz semmi, ha itt maradok, de a tenyere mégis a pólóm alá került, miközben lágyan simogatja a bőröm. A kezeim, amik eddig a mellkasát érintették, lassan felkúsznak a nyakába, majd a tarkójára. Élvezem vele ezt az egészet, teljesen eltereli a figyelmem, de attól még nem tartom helyesnek, mégsem állok le, amikor felemel, én lábaimmal gondolkodás nélkül kulcsolom át a derekát.

  Érzem, ahogy mozgunk, majd az ágyra döntve jelenik meg fölöttem. Zöld szemei teljesen elsötétültek, és tiszta vágyat sugároznak. A kezei fel-le járnak a derekamon, hiszen az akciónknak köszönhetően a pólóm szinte teljesen felcsúszott. Homlokát az enyémnek döntve néz, próbálva eldönteni mit tegyen. Folytassa vagy azzal túl messzire menne, ezzel már csak az a baj, hogy én magam sem tudom.

  - Sajnálom - gördül le rólam, majd fekszik mellém. Szemem sarkából felé pillantok, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, miközben próbálja visszafogni magát. - Nem lett volna szabad ezt csinálnom - fordítja felém a fejét. - Megijesztettelek - jelenti ki idegesen, ahogy engem néz.

  - Tessék? - nyílnak nagyra a szemeim. - Nem ijesztettél meg, ezt honnan...

  - De megijesztettelek. Az egyik pillanatban még úgy éreztem akarod, aztán az egész tested megfeszült és a szemeid rémületet tükröztek - túr a hajába idegesen, miután felült. - Megijedtél tőlem - suttogja maga elé.

  Jézusom - esik le miről beszél. Ő azt hiszi tőle ijedtem meg, de igazából csak magamtól, mert amikor ott feküdtem alatta tudtam, hogy mi következik, le akartam magam állítani, de a másik részem sokkal erősebb volt. Ő nem akart leállni, csak ez ijesztett meg, nem pedig ő, de ezt ne mondhatom el neki, mert valószínűleg teljesen más jönne le neki mint kellene. Azt hinné kezdek beleszeretni és ez nem igaz. Egyáltalán nem.

  - Harry - ülök fel én is - nem tőled ijedtem meg - érintem meg a karját - csak a helyzettől, egy pillanatra. Sosem tettél és nem is fogsz olyat tenni, amivel megrémiszthetnél - suttogom.

  - Akkor mitől? - pillant felém. - Mondd el - kérlel. - Fejtsd ki, mert most csak a rémületet sugárzó szemeid látom magam előtt - teszi hozzá.

  Mi a fenét mondjak erre? Az igazságot. - vágja rá a tudatallatim. Meg fogja érteni.

  Várakozóan néz rám. Muszáj kitalálnom valamit, mert nem akarom, hogy olyasmit feltételezzen rólam, ami nem igaz. Hazudni sem akarok neki, de azt hiszem most ez a legjobb lehetőségem.

  - Az utolsó alkalmam nem igazán sikerült valami jól és szerintem csak azt juttatta az eszembe - mondtam az első dolgot, ami felmerült bennem. Hatalmas hazugság, hiszen még nem voltam senkivel, de ezzel tudom, hogy megnyugtathatom.

  - Sajnálom - fogja meg a kezem együttérzően.

  - Nem a te hibád - suttogom. Hatalmas bajban vagy Hayley, és csak te csináltad magadnak, gratulálok hozzá. - Itt maradhatok, akkor? - kérdem bizonytalanul.

  - Persze - biccent felém. - Adok egy pólót, aztán lezuhanyozhatsz ha akarsz - teszi hozzá, miközben felkel az ágyról és a szekrénye felé igyekszik. Egy teljesen fehér pólót dob az ágyra, majd bocsánatot kérve hagy magamra a szobájába.

&&&

  Este biztos voltam benne, hogy már nem fog visszajönni, viszont nem így lett, aminek nagyon örülök. Anélkül is elég kínos volt az egész helyzet, de ha reggelig meg sem jelent volna fogalmam sincs, hogy néznék a szemébe. Most pedig itt fekszem a csupasz mellkasán, miközben ő szorosan magához ölel, én pedig egyre vörösebb leszek tőle. Elalvás előtt mindketten az ágy szélén voltunk, hogy a francba kerültünk ilyen közel egymáshoz?

  Nagy nehezen sikerült kibontakoznom az öleléséből, majd a cuccaimat felkapva hagytam el a szobáját. Pont, mint egy ribanc, akinek nem lett volna szabad reggelig maradni. Pedig mi még le sem feküdtünk egymással. Tudom, hogy számon fog kérni, de azzal ráérek később foglalkozni, most csak haza kell jutnom innen, mielőbb.

Sziasztok! Itt az új rész. Remélem tetszett az előző és ez is fog. Sajnos nem tudom, hogy a következő időkben, hogy a részek, hogy alakulnak majd, mert kezdődik a vizsgaidőszakom, de megpróbállak nem cserben hagyni titeket. Köszönöm a megértést! Hamarosan újra jelentkezem.